Álomszövő
Álomszövő
Dienna tettetett unalommal haladt
végig a mágustorony, sötét, kihalt folyosóin. Olyan helyre tartott, amit élete
hosszú évei alatt mindvégig gondosan igyekezett elkerülni. Sok hírhedt börtön
létezett Birodalom szerte, de volt egy, amiről kevesen tudtak, akik pedig
mégis, azok félve, lesütött szemmel beszéltek róla. Hosszú, labirintusszerű folyosók
végeláthatatlan útvesztője húzódott a mágustorony alatt. Ebben a börtönben
tengették végtelennek tűnő életük óráit azok a mágusok, akiknek ereje vagy szándéka
nem kívánt jelenség volt Ammora világában. Boszorkányok és Álomszövők otthona
volt.
Dienna a hatalmas aulába érve megtorpant. Halvány mosoly futott végig az arcán minden alkalommal, amikor ezen a helyen járt. Élénken élt benne az emlék arról a pillanatról, amikor először látta a mágikus fénygömbök által megvilágított csarnokot. Egyszerű, dísztelen teremnek tűnt, de a legutolsó, apró építőeleméből is érezhetően áradt a zabolázatlan erő, a büszkeség.
Hangosan sóhajtott fel és a kedves emlékek a kifújt levegővel szálltak tova. Az árnyak között megbújó, feketére mázolt ajtó felé indult. Készen állt, hogy belépjen oda, ahova sohasem kívánkozott. Több száz embert zártak oda, nem egyet az ő parancsára, de amíg csak egy papírt kellett lepecsételnie, addig a szörnyű valóság pusztán közönyös tény volt, semmi más.
Hetek óta rémálom gyötörte. Az Enyészetről álmodott, egy unalmas faluról, a fiatal Laráról és Dithrillről. A borzongás épp úgy, mint a vesztesége felett érzett gyász kényszerítette arra a fekete márványból készült csigalépcsőre, ami a mélybe vezetett.
Megborzongott, hideg futott végig a hátán. Undorral, lassú léptekkel szedte a fokokat. A sötétség egyre mélyebbnek, egyre áthatolhatatlanabbnak tűnt. Eszébe jutott az a néhány pillanat, amit az Enyészet határán töltött. Az üres lét, a fénytelen keserűség csábította, és ő majdnem engedett neki. A vérében izzó tüzet kis híján kioltotta a vágy. A létezés és a semmi határán lebegni olyan megmagyarázhatatlan jelenség volt, ami minden mágus elméjében felsejlett. Az Enyészet százszámra ragadta el azokat, akik a hamis hatalom ígéretében az őrületet választották. Mind holtan, vagy a mágustorony alatti börtönben végezték. Dienna megborzongott.
Halványzöld fényben derengő mágikus gömböt idézett a feje fölé. A sejtelmes, halkan zizegő jelenség csak tovább mélyítette benne a természetellenesen mély undort.
– Essünk túl rajta – búgta és benyitott a sötétségben terpeszkedő, szegecsekkel kivert ajtón.
Az ajtón túl egy hosszú, fényárban úszó folyosó fogadta. Birodalmi kék-fehér szalagokkal díszített, bőr vértet és rövid kardot viselő katonák járőröztek fel-alá. A mágikus fénygömb, ami Dienna felett lebegett, halk pukkanással foszlott semmivé. A mágia meggyengült a falak között, Dienna megszédült, a falnak támaszkodott. A tégla szinte égette a bőrét.
– Úrnőm, ne! – ragadta meg egy fiatal katona és a téglára bökött.
Apró, rúnák ezreit vésték a vörös téglába. Dienna már hallott ezekről a vésetekről, de nem ismerte őket. Mágusok használták mágusok ellen, még azelőtt, hogy ő egyáltalán világra jött volna. Dienna korára tiltott tudománnyá vált az Ősök írásának ilyen szintű alkalmazása.
– Mind ilyen? – kérdezte halkan pihegve. – Mintha elhagyott volna az erőm – ismerte be kelletlenül, két tenyerét egymáshoz dörzsölte, de az égő fájdalom nem múlott.
– Mind, azt hittem tudtad – bólintott a katona. – Ez nem mágusoknak való hely.
– Észrevettem. – Elengedte a férfit. – Egy Álomszövőért jöttem.
– Milyen célból? – Határozottan lépett hátra, kardja markolatára csúsztatta a kezét.
– Mi közöd van hozzá? – dörrent rá Dienna.
– Ez a hely Grendar király felügyelete alatt áll, még neked sincs jogod...
– Ha sokáig vitatod a jogaimat katona – vágott közbe –, akkor hamar egy ilyen helyen köthetsz ki!
A férfi még egy tétova lépést tett hátra, falnak ütközött. Félig kivonta a kardját, de a szemében rettegés szűkölt.
– Fenyegetsz? – sziszegte Dienna.
– Nem engedhetlek ide... Grendar király megparancsolta...
– Teszek rá, hogy mit parancsolt Grendar! – A hirtelen haragtól új erőre kapott. – Elviszel az Álomszövőhöz, ha ez nem tetszik a királynak, akkor tudja, hol talál meg. – Rubinvörös szemében lángra lobbant a maradék mágia. – Azt a kardot pedig eszedbe se jusson kirántani! – bökött a fegyverre.
Kevés mágiát érzett magában, azt is csak a rúnák okozta fájdalomtól. Mintha minden egyes csepp vére izzott volna. Tudta, hogy a fiatal katona könnyedén megakadályozhatná szándékában, mégis Szende akarata bizonyult erősebbnek.
– Kövess! – sóhajtotta a férfi. – Ezért talán bitón végzem.
Legkevésbé sem érdekelte Szendét a férfi sorsa. Egyetlen dologra vágyott, hogy szabadulhasson arról az átkozott helyről. Minden megtett lépéssel egyre forróbbá, kínzóbbá vált az ereiben lüktető fájdalom. Szédülés és hányinger gyötörte, míg a fiatal katonát követte a hosszú, vaspántos ajtókkal szegélyezett folyosón.
– Itt vagyunk – bökött egy kopott ajtóra a katona a folyosó bal oldalán.
– Nyisd ki! – parancsolta Dienna összeszorított fogakkal.
– Biztosan? – kérdezte, de már a zárral babrált. – Nem tudod, mit teszel.
– Csak nyisd már ki! – követelte a halántékát dörzsölve.
A cellában kellemes félhomály fogadta. A reszketeg gyertyafény táncába egészen beleszédült. A mennyezet és falak közé kifeszített, vékony fonalak kusza hálójába tekeredett. Csend, békés, aggasztó csend fogadta. Minden lélegzetvételével, minden gondolatával, egész lényével rondított bele az andalító némaságba. A téglákba vésett rúnák különös ereje, mintha még erősebben hatott volna a szoba falain belül. Dienna rubinvörös szemei vad cikázásba kezdtek, a lidérces fények és a fonalak végtelen kuszasága szédítő táncot járt elméjével. A valóság és a képzelet vékony határa egyetlen pillanatra meghasadt, és az őrület rávillantotta csábító mosolyát.
Tompa fájdalom lüktetett a koponyája egy eldugott szegletében. Vadul kutatott valami biztos pont után, egyetlen apró szilánk után, ami még a valósághoz köthette volna. Hiába kereste, újra és újra a semmibe markolt, elveszett. Halkan koppant feje a padlón, a rúnák tették a dolgukat, arcába mart az égető fájdalom.
Valahol a végtelennek tűnő távolban egy ajtó bezárult, és egy férfi hangja visszhangzott a csend áporodott tengerén. Ismerte a hangot, az őr kiáltott az ajtó túloldalán, aztán csend. Kétségbeesett magány idegen fájdalma hasított egész lényébe, bezárták, ott hagyták. A falak magasra emelkedtek, a rúnák feketén izzottak, minden szívveréssel nőtt az elviselhetetlen, égető fájdalom.
Hisztérikusan üvöltött fel újra és újra, aztán feszes, síri csend. Szorosan ölelte magához az őrület óvó keserűségét, feladta. A falakról csordogáló sötétség régi barátként köszöntötte. Egyszer már átjárta és otthonába hívta az Enyészet. Akkor megtagadta, Dithrill adott hozzá erőt, hogy a vérében fertőként gomolygó sötét erőnek gátat tudjon szabni. Most viszont elgyengült, a rúnák erejével ő sem bírt. A küzdelem, az ellenállás jelentéktelen, ostoba arroganciának tűnt csupán. Kezet nyújtott a fölé tornyosuló árnyaknak, csillogó szemekkel, mohón köszöntötte a gyarló megváltást. Lassan kúszó, ragacsos, jeges csápként tekeredett a csuklójára, majd szúró fájdalommal rágta be magát a bőre alá. Dienna felszisszent, de a sötétség kéjes borzongással hűtötte az ereiben forrongó fájdalmat.
– Dithrill – sóhajtotta csendesen, mintha csak köszöntené. – Ne eressz!
Elveszett, de már nem érdekelte saját lénye. Átadott mindent a mohó árnyak ölelő karjainak. A közönyben, a teljes megsemmisülésben már nem létezett fájdalom, és ő ezt tudta, vágyta. Bőre alatt kaparászott, a csontjáig harapott az Enyészet, és Szende egy pillanatra átadta magát.
–N-n-ne tedd! – Lágy hang ragadta meg Diennát.
Azúrkék fény lobbant a valóságot felfaló árnyak végtelen zuhatagában. Fényesen ragyogott Szende felett az ártatlan szempár. Kócos, tépett, aranyló tincsek borultak az arcába, áfonyaillattal borítva be egész lényét, a létezés illata. Keskeny, hideg ajkak nyomtak lágy csókot homlokára. Az élet szívdobbanásnyi idő alatt robbant be a szűk cellába, a hálóként lengedező fonalak lomha táncba kezdtek, mintha csak lágy szellő suhant volna végig rajtuk. Az Enyészet a sötétség, az árnyak világába menekült.
– Ki vagy? – kérdezte kábán Szende.
– Lily, b-b-bolond Lily – felelte halvány mosollyal.
– Mi a fene volt ez? – Térdre kecmergett, de fejét lehorgasztotta.
– Bejöttél és el...elestél.
Dienna nehezen, de gyűjtött magában annyi erőt, hogy tekintetét Lilyre emelje. A kábultságból egyenesen a megdöbbenésbe zuhant. Mintha csak önmagát látta volna viszont kevésbé szigorú és éles vonásokkal. Csak a szeme, az azúrkéken csillanó szempár volt idegen az ismerős arcon.
Vele szemben térdelt a leány kopott, fakóbarna gyolcsruhában. Haja kócosan ölelte körbe kedves arcát. Mosolygott, őszintén, barátságosan, pont úgy, ahogyan azt a Birodalomban egyre kevesebben tették.
– Te is láttad? – kérdezte Szende halkan és a falra mutatott, az árnyak irányába..
– I-I-igen – bólintott Lily. – Go...gonosz d-d-dolgok.
– Valóban. Sokszor láttad már?
– Néha – vonta meg a vállát. – Van, hogy el...eljön, d-d-de elzavarom.
– Elzavarod? – Halkan, keservesen nevetett fel. – Sok hasznodat vehettük volna egykoron. Mégis, hogyan tudod elzavarni? – kérdezte némi komolysággal.
– Álmodom – felelte és a fonalakból szőtt hálóra mutatott. – Álmok. Az én vi-vi-világomban nincs helye az Eny…Enyészetnek.
– Szóval álmokkal tartod távol az Enyészetet? – Lily erőteljesen bólogatott. – Ha jobban belegondolok... – Egy pillanatra elhallgatott. – Meg tudsz tanítani rá?
– N-n-nem, az álmok nehezek. – Felállt és kezet nyújtott Szendének. – De meg t-t-tudom mutatni.
– Kiviszlek innen, Lily! – vágta rá gondolkozás nélkül.
Volt Lilyben valami, ami nem a képességéből fakadt, de nem is a lényét körüllengő, halványan pislákoló mágiából, hanem a tekintetéből, ami a Szende lelkében kavargó, kétségektől fűtött vihart megzabolázta. Ártatlanság csillant az azúrkék ragyogás mélyén.
Dienna a hatalmas aulába érve megtorpant. Halvány mosoly futott végig az arcán minden alkalommal, amikor ezen a helyen járt. Élénken élt benne az emlék arról a pillanatról, amikor először látta a mágikus fénygömbök által megvilágított csarnokot. Egyszerű, dísztelen teremnek tűnt, de a legutolsó, apró építőeleméből is érezhetően áradt a zabolázatlan erő, a büszkeség.
Hangosan sóhajtott fel és a kedves emlékek a kifújt levegővel szálltak tova. Az árnyak között megbújó, feketére mázolt ajtó felé indult. Készen állt, hogy belépjen oda, ahova sohasem kívánkozott. Több száz embert zártak oda, nem egyet az ő parancsára, de amíg csak egy papírt kellett lepecsételnie, addig a szörnyű valóság pusztán közönyös tény volt, semmi más.
Hetek óta rémálom gyötörte. Az Enyészetről álmodott, egy unalmas faluról, a fiatal Laráról és Dithrillről. A borzongás épp úgy, mint a vesztesége felett érzett gyász kényszerítette arra a fekete márványból készült csigalépcsőre, ami a mélybe vezetett.
Megborzongott, hideg futott végig a hátán. Undorral, lassú léptekkel szedte a fokokat. A sötétség egyre mélyebbnek, egyre áthatolhatatlanabbnak tűnt. Eszébe jutott az a néhány pillanat, amit az Enyészet határán töltött. Az üres lét, a fénytelen keserűség csábította, és ő majdnem engedett neki. A vérében izzó tüzet kis híján kioltotta a vágy. A létezés és a semmi határán lebegni olyan megmagyarázhatatlan jelenség volt, ami minden mágus elméjében felsejlett. Az Enyészet százszámra ragadta el azokat, akik a hamis hatalom ígéretében az őrületet választották. Mind holtan, vagy a mágustorony alatti börtönben végezték. Dienna megborzongott.
Halványzöld fényben derengő mágikus gömböt idézett a feje fölé. A sejtelmes, halkan zizegő jelenség csak tovább mélyítette benne a természetellenesen mély undort.
– Essünk túl rajta – búgta és benyitott a sötétségben terpeszkedő, szegecsekkel kivert ajtón.
Az ajtón túl egy hosszú, fényárban úszó folyosó fogadta. Birodalmi kék-fehér szalagokkal díszített, bőr vértet és rövid kardot viselő katonák járőröztek fel-alá. A mágikus fénygömb, ami Dienna felett lebegett, halk pukkanással foszlott semmivé. A mágia meggyengült a falak között, Dienna megszédült, a falnak támaszkodott. A tégla szinte égette a bőrét.
– Úrnőm, ne! – ragadta meg egy fiatal katona és a téglára bökött.
Apró, rúnák ezreit vésték a vörös téglába. Dienna már hallott ezekről a vésetekről, de nem ismerte őket. Mágusok használták mágusok ellen, még azelőtt, hogy ő egyáltalán világra jött volna. Dienna korára tiltott tudománnyá vált az Ősök írásának ilyen szintű alkalmazása.
– Mind ilyen? – kérdezte halkan pihegve. – Mintha elhagyott volna az erőm – ismerte be kelletlenül, két tenyerét egymáshoz dörzsölte, de az égő fájdalom nem múlott.
– Mind, azt hittem tudtad – bólintott a katona. – Ez nem mágusoknak való hely.
– Észrevettem. – Elengedte a férfit. – Egy Álomszövőért jöttem.
– Milyen célból? – Határozottan lépett hátra, kardja markolatára csúsztatta a kezét.
– Mi közöd van hozzá? – dörrent rá Dienna.
– Ez a hely Grendar király felügyelete alatt áll, még neked sincs jogod...
– Ha sokáig vitatod a jogaimat katona – vágott közbe –, akkor hamar egy ilyen helyen köthetsz ki!
A férfi még egy tétova lépést tett hátra, falnak ütközött. Félig kivonta a kardját, de a szemében rettegés szűkölt.
– Fenyegetsz? – sziszegte Dienna.
– Nem engedhetlek ide... Grendar király megparancsolta...
– Teszek rá, hogy mit parancsolt Grendar! – A hirtelen haragtól új erőre kapott. – Elviszel az Álomszövőhöz, ha ez nem tetszik a királynak, akkor tudja, hol talál meg. – Rubinvörös szemében lángra lobbant a maradék mágia. – Azt a kardot pedig eszedbe se jusson kirántani! – bökött a fegyverre.
Kevés mágiát érzett magában, azt is csak a rúnák okozta fájdalomtól. Mintha minden egyes csepp vére izzott volna. Tudta, hogy a fiatal katona könnyedén megakadályozhatná szándékában, mégis Szende akarata bizonyult erősebbnek.
– Kövess! – sóhajtotta a férfi. – Ezért talán bitón végzem.
Legkevésbé sem érdekelte Szendét a férfi sorsa. Egyetlen dologra vágyott, hogy szabadulhasson arról az átkozott helyről. Minden megtett lépéssel egyre forróbbá, kínzóbbá vált az ereiben lüktető fájdalom. Szédülés és hányinger gyötörte, míg a fiatal katonát követte a hosszú, vaspántos ajtókkal szegélyezett folyosón.
– Itt vagyunk – bökött egy kopott ajtóra a katona a folyosó bal oldalán.
– Nyisd ki! – parancsolta Dienna összeszorított fogakkal.
– Biztosan? – kérdezte, de már a zárral babrált. – Nem tudod, mit teszel.
– Csak nyisd már ki! – követelte a halántékát dörzsölve.
A cellában kellemes félhomály fogadta. A reszketeg gyertyafény táncába egészen beleszédült. A mennyezet és falak közé kifeszített, vékony fonalak kusza hálójába tekeredett. Csend, békés, aggasztó csend fogadta. Minden lélegzetvételével, minden gondolatával, egész lényével rondított bele az andalító némaságba. A téglákba vésett rúnák különös ereje, mintha még erősebben hatott volna a szoba falain belül. Dienna rubinvörös szemei vad cikázásba kezdtek, a lidérces fények és a fonalak végtelen kuszasága szédítő táncot járt elméjével. A valóság és a képzelet vékony határa egyetlen pillanatra meghasadt, és az őrület rávillantotta csábító mosolyát.
Tompa fájdalom lüktetett a koponyája egy eldugott szegletében. Vadul kutatott valami biztos pont után, egyetlen apró szilánk után, ami még a valósághoz köthette volna. Hiába kereste, újra és újra a semmibe markolt, elveszett. Halkan koppant feje a padlón, a rúnák tették a dolgukat, arcába mart az égető fájdalom.
Valahol a végtelennek tűnő távolban egy ajtó bezárult, és egy férfi hangja visszhangzott a csend áporodott tengerén. Ismerte a hangot, az őr kiáltott az ajtó túloldalán, aztán csend. Kétségbeesett magány idegen fájdalma hasított egész lényébe, bezárták, ott hagyták. A falak magasra emelkedtek, a rúnák feketén izzottak, minden szívveréssel nőtt az elviselhetetlen, égető fájdalom.
Hisztérikusan üvöltött fel újra és újra, aztán feszes, síri csend. Szorosan ölelte magához az őrület óvó keserűségét, feladta. A falakról csordogáló sötétség régi barátként köszöntötte. Egyszer már átjárta és otthonába hívta az Enyészet. Akkor megtagadta, Dithrill adott hozzá erőt, hogy a vérében fertőként gomolygó sötét erőnek gátat tudjon szabni. Most viszont elgyengült, a rúnák erejével ő sem bírt. A küzdelem, az ellenállás jelentéktelen, ostoba arroganciának tűnt csupán. Kezet nyújtott a fölé tornyosuló árnyaknak, csillogó szemekkel, mohón köszöntötte a gyarló megváltást. Lassan kúszó, ragacsos, jeges csápként tekeredett a csuklójára, majd szúró fájdalommal rágta be magát a bőre alá. Dienna felszisszent, de a sötétség kéjes borzongással hűtötte az ereiben forrongó fájdalmat.
– Dithrill – sóhajtotta csendesen, mintha csak köszöntené. – Ne eressz!
Elveszett, de már nem érdekelte saját lénye. Átadott mindent a mohó árnyak ölelő karjainak. A közönyben, a teljes megsemmisülésben már nem létezett fájdalom, és ő ezt tudta, vágyta. Bőre alatt kaparászott, a csontjáig harapott az Enyészet, és Szende egy pillanatra átadta magát.
–N-n-ne tedd! – Lágy hang ragadta meg Diennát.
Azúrkék fény lobbant a valóságot felfaló árnyak végtelen zuhatagában. Fényesen ragyogott Szende felett az ártatlan szempár. Kócos, tépett, aranyló tincsek borultak az arcába, áfonyaillattal borítva be egész lényét, a létezés illata. Keskeny, hideg ajkak nyomtak lágy csókot homlokára. Az élet szívdobbanásnyi idő alatt robbant be a szűk cellába, a hálóként lengedező fonalak lomha táncba kezdtek, mintha csak lágy szellő suhant volna végig rajtuk. Az Enyészet a sötétség, az árnyak világába menekült.
– Ki vagy? – kérdezte kábán Szende.
– Lily, b-b-bolond Lily – felelte halvány mosollyal.
– Mi a fene volt ez? – Térdre kecmergett, de fejét lehorgasztotta.
– Bejöttél és el...elestél.
Dienna nehezen, de gyűjtött magában annyi erőt, hogy tekintetét Lilyre emelje. A kábultságból egyenesen a megdöbbenésbe zuhant. Mintha csak önmagát látta volna viszont kevésbé szigorú és éles vonásokkal. Csak a szeme, az azúrkéken csillanó szempár volt idegen az ismerős arcon.
Vele szemben térdelt a leány kopott, fakóbarna gyolcsruhában. Haja kócosan ölelte körbe kedves arcát. Mosolygott, őszintén, barátságosan, pont úgy, ahogyan azt a Birodalomban egyre kevesebben tették.
– Te is láttad? – kérdezte Szende halkan és a falra mutatott, az árnyak irányába..
– I-I-igen – bólintott Lily. – Go...gonosz d-d-dolgok.
– Valóban. Sokszor láttad már?
– Néha – vonta meg a vállát. – Van, hogy el...eljön, d-d-de elzavarom.
– Elzavarod? – Halkan, keservesen nevetett fel. – Sok hasznodat vehettük volna egykoron. Mégis, hogyan tudod elzavarni? – kérdezte némi komolysággal.
– Álmodom – felelte és a fonalakból szőtt hálóra mutatott. – Álmok. Az én vi-vi-világomban nincs helye az Eny…Enyészetnek.
– Szóval álmokkal tartod távol az Enyészetet? – Lily erőteljesen bólogatott. – Ha jobban belegondolok... – Egy pillanatra elhallgatott. – Meg tudsz tanítani rá?
– N-n-nem, az álmok nehezek. – Felállt és kezet nyújtott Szendének. – De meg t-t-tudom mutatni.
– Kiviszlek innen, Lily! – vágta rá gondolkozás nélkül.
Volt Lilyben valami, ami nem a képességéből fakadt, de nem is a lényét körüllengő, halványan pislákoló mágiából, hanem a tekintetéből, ami a Szende lelkében kavargó, kétségektől fűtött vihart megzabolázta. Ártatlanság csillant az azúrkék ragyogás mélyén.
– – –
Dienna szobájában lágyan
derengő, halványzöld fénygömbök járták végtelen, lassú keringőjüket.
– Itt leszel velem... legalábbis egy darabig – közölte Dienna.
Lily halkan dudorászva, légies léptekkel járta végig a szoba minden szegletét. Egy pillanatra megtorpant a középen terpeszkedő, párnázott szék előtt. Mutatóujjával óvatosan simított végig a lakkozott karfa faragott díszein. Minden egyes vonalat újra és újra megcirógatott.
– Gyönyörű – bökte ki hirtelen, majd tovább indult.
Homlokráncolva torpant meg a könyvektől roskadozó dolgozóasztal előtt. Egy pillanatra a kellemes dallam, amit dúdolt, megszakadt. Diennára pillantott, sápatag arca halványan elpirult.
– Nem túl érdekes olvasmányok – legyintett Dienna, majd egy intéssel Lily felé terelte az egyik fénygömböt. – Ha esetleg mégis belenéznél valamelyikbe.
Lily megvonta a vállát és új dallamba kezdett. A fénygömb játékosan, cikázva követte a bohókás mágusnőt egészen a dupla ajtós, mahagóni ruhásszekrényig. Ott Lily ismét megtorpant és a fényre szegezte tekintetét. Tétován érintette meg a lebegő golyót, a fény megremegett érintése nyomán, majd hirtelen kihunyt. Halkan kuncogott, majd egyetlen könnyed csuklómozdulattal új fényt idézett, halványkéket. Értetlenül bámulta az arca előtt táncoló jelenséget.
– Hogyan? – fintorodott el.
– Mágus vagy Lily – dünnyögte Szende az orrnyergét dörzsölve.
– T-t-tényleg? – Széles mosolyt villantott. – Tényleg – horgasztotta le a fejét. – B-b-bolond vagyok.
– Gyere! – lépett hozzá Dienna. – Sok dolgunk van.
Dienna a szoba sötétebb sarkában terpeszkedő, hatalmas fürdődézsába illatos forró vizet készített. Nem kellett sokáig győzködni Lilyt, hogy mossa le magáról a börtön mocskát.
– Hogy működik ez? – kérdezte Szende Lily aranyló fürtjeit mosva. – Mi kell hozzá?
– T-t-te, csak te. – Elmélázva hátrahajtotta a fejét Dienna kezei közé. – Meg p-p-persze én. – Bájosan mosolyodott el. – Te v-v-vágyod, én pedig szö...szövöm.
– Szövöd? – vonta fel szemöldökét. – Mágiával?
– Is. Érzés... érzésekkel. – Felnyitotta azúrkék szemét, Szendére bámult. – Miért h-h-hoztál ki?
– Látsz már meglévő álmokat is? – Hangja kissé ridegebben csengett. – Vagy csak amit te alkottál meg?
Lily átfordult a dézsában, hangosan fröccsent a padlóra a habos víz. Szemtől szembe került Diennával, az orruk majdnem összeért. Óvatosan, remegő kézzel simította meg Szende arcát. Rideg mágia bizsergett az ujjbegyeiben. Elmosolyodott, ezúttal szomorúság csillant a szemében.
– Nem érted igaz? – tagolta. – Nem csak lát...látom, minden érzés velem marad.
Dienna szemöldöke magasra szaladt. Nem csak a hallottak miatt döbbent meg, hanem az érzés miatt, ami Lily ujjaiból áradt. Langyos nyugalom zúdult rá, sokkolta a leányból áradó, andalító mágia. Ragacsos ujjakkal tekeredett nyaka köré a fojtogató álmatagság. Béke tündökölt az azúrkék ragyogásban, Lily halk hangja mámort, nyugalmat szőtt Szende háborgó lelkébe. Lassú magabiztossággal ölelte magába az álmok világa.
– Aludj! – súgta Lily és elhúzta kezét Dienna arcától.
Óvatosan, halkan dúdolva szállt ki a dézsából, a földön szuszogó mágushoz hajolt. Könnyed mozdulattal tűrt félre Dienna arcából egy aranyló tincset. A mágus szigorú, kimért arcvonásai helyére ártatlan béke költözött.
– H-h-hamarosan Szen...Szende – rebegte.
Ráérő nyugalommal kutatta végig Dienna ruhásszekrényét, fekete, csipkés, bársony hálóinget öltött fel. Halk, andalító dallamot dúdolt, minden szólamba selyemfonalként fűzte a mágiát. Beleszőtte a hangba, a gondolatba és a sápatag holdfény ezüstszín sugarába. Könnyed léptekkel járta magányos keringőjét, a végtelen nyugalom sötét, langyos tengerén. Minden mozdulattal, minden lélegzetvételével hálót szőtt. Körülölelte vele Diennát, a szobát és a semmibevesző, elenyésző világot.
– Itt v-v-vagyok, ne félj! – súgta Szende fülébe.
Hátára fordította a lehunyt szemű, halkan szuszogó mágust és az ölébe vette a fejét. Lassan, játékosan cirógatta a haját, akár az álmokból és mágiából szőtt hálót, ami fölöttük feszült. Könnyed csókot lehelt Dienna homlokára, végleg elűzve a kétséges valóságot. Ujjaik összefonódtak és a bágyadt dallam békésen szertefoszlott.
– Lily? Hol vagyunk? – Dienna kérdése visszhangzott a sötétségben.
– Az én világom – felelte tökéletes kiejtéssel. – Ez az otthonom.
– Üres és sötét.
– Várj!
Laza csuklómozdulattal varázsolt egy halványan derengő fénypontot a végtelenbe, aztán újabbat és újabbat. Akár egy vászon előtt álló festő, olyan könnyed mozdulatokkal festette meg ujjaival maguk köré a világot. Pontokból lettek csillagok a sötét égbolton, fákból csendes pataknak otthont adó erdő. Házakat mázolt és apró, sejtelmes fényt a sötét ablakokba. Rövid, halk dallamot dúdolt, hangját langyos, tavaszillatú szellő követte és az erdő életre kelt.
– Közhelyesen idilli – morogta Dienna, de a csodálatát nem tudta leplezni. – Ruhát esetleg?
Csupaszon álltak a körülöttük lassan épülő világ peremén. Bármennyire is élvezte Dienna a puha, sápadt bőrére langyos csókot lehelő tavaszi szellőt, valahogy a méltóság utáni vágy erősebb volt. Éppen csak végigszaladt elméjében a gondolat, Lily pánt nélküli, vérvörös, lenge ruhába bújtatta. Derekára fekete selyemből font övet, lábára könnyű, kényelmes topánt varázsolt. Hullámos aranyfürtjei közül idegesen kapta ki a fekete rózsabimbót és elhajította.
– A hajamat ne! – emelte fel hangját. – És vörös? Komolyan? – fintorgott.
– Bocsáss meg! – mosolyodott el Lily és hanyag mozdulattal varázsolta vissza Dienna frizuráját. – Ami a ruhát illeti, szerintem jól áll neked.
Önmagát smaragdzöld, mélyen dekoltált, combközépig érő ruhába varázsolta, lábfejét csupaszon hagyta. Haját laza kontyba fogta és jobb füle mögé tűzte a fekete rózsabimbót.
– Micsoda tehetség – fintorgott Dienna a ruhákat vizslatva.
– Ha már itt vagyunk, miért ne adhatnánk meg a módját? – vonta meg a vállát. – Idehozzam őt is?
– Kit? – Szemében fenyegető tűz lobbant.
– A nevét nem tudom, de érzem a vágyat. – Közelebb lépett a mágusnőhöz és átkarolta a derekát. – Mindent érzek, amit te – búgta és Dienna vállába temette az arcát. – Borzasztóan nehéz.
Szende remegő kézzel túrt bele Lily hajába. Egy pillanatra másnak látta, kínzó vágyai megtestesült lénye volt Lily. Fájdalom és gyönyör, öröm és bánat. Magához szorította, vacogott, de forróság égette a bőrét. Áfonyaillat és egy cseppnyi méz marta a torkát.
– Elég! – tolta el magától Lilyt. – Nem ezért vagyunk itt! – Az épülő világ, halvány derengésébe meredt. – Lehet itt inni valamit?
Lily halvány mosolyt villantott és széttárta karjait. Egy épület körvonalai rajzolódtak ki néhány méterre tőlük. Tégláról téglára, deszkáról deszkára épült fel előttük a fogadó. Mikor már az utolsó piros cserép, az utolsó tisztára mosott, faragott korsó is a helyére került, Dienna felnevetett.
– Itt mindent lehet, Szende – udvariasan ajtót nyitott a mágusnő előtt.
Kellemes meleg és lengedező gyertyafény köszöntötte őket. Az áfonyaillatú parfüm, Lily illata, mintha az egész világba lassan, észrevétlen berágta volna magát. Üres volt az álmomból szőtt fogadó, mégis szinte minden szegletéből áradt a vendégmarasztaló szeretet. A kandallóban halkan ropogott a tűz, de mégsem ontott forróságot. Frissensültek és édes citromos sütemény illata kacér táncba kezdett Dienna fantáziájával, összefutott szájában a nyál.
– Foglalj helyet – bökött az egyik üres asztal felé Lily. – Mit innál?
– Száraz vöröset – közölte Dienna és letelepedett az asztalhoz.
A magas, faragott támlájú széket meglepően kényelmesnek találta. Túl bájos, túl idilli volt Lily világa ahhoz, hogy Dienna sokáig ellen tudjon állni neki. A bor is kellemes volt, pont ahogyan szerette. Kelletlenül ismerte be magának, hogy Lily világa egyszerűen tökéletes.
– Lenyűgöző, – dünnyögte – de hogy is van ez?
– Egyszerű, rágondolok, és a vágyaimból megszövöm az álmot.
– Ez nem lehet ilyen egyszerű – csóválta a fejét. – Akkor már megfejtettük volna a titkát. Valami biztosan van, magyarázd el!
– Ugyan Dienna, ettől bölcsebb vagy. Ez természetes, ösztönös, mint a légzés vagy a szívverés, nem magyarázod, vagy tanulod, egyszerűen csak csinálod, mert így kell lennie.
– Talán igazad van – bólintott. – Hogyhogy itt olyan más vagy?
– Mármint normális? – Halkan kuncogott és töltött magának. – Egyszerűbb elmagyaráznom, hogy ott miért vagyok más. Mint mondtam minden érzés és gondolat velem maradt attól a személytől, akivel álmodok. Szerinted hány ember érzéseit, vágyait és gyarló gondolatait képes egyetlen elme elbírni?
– Ennyi emberrel álmodtál? – vonta fel szemöldökét. – Nem vagy túl óvatos.
– A börtön előtt is nehéz életem volt...
– Senkinek sem könnyű, még nekem se – vágott közbe. – De ezért tönkretenni magad egyszerűen ostobaság.
– Ne feledd, érzek mindent, amit te! Nem gyötröd magad kevésbé miatta, mint én tettem egykor. – Azúrkék szeme szinte keresztüldöfte Diennát. – Sok emberrel, vagy inkább embernek álmodtam. Miért? Pénzért, Dienna. Inkább az elmém adtam nekik, mint a testem, nem szégyellem. Ha egy bordélyba kerülsz, így vagy úgy de szórakoztatni fogod a kuncsaftokat. Én pedig megálmodtam nekik bármit és bárkit, halott feleséget, titkolt szeretőt...bármit. – Tompa bánat csendült a hangjában. – De itt legalább béke van, ez az én kis világom. Csak én vagyok, Lily és a csend.
– Engem mégis idehoztál. Az érzéseimmel és gondolataimmal szennyezted be a tiszta világod.
Lily lágyan mosolyodott el, Szende keze után nyúlt, ujjaik összefonódtak. Egymás szemébe néztek, szívdobbanásnyi időre egymásra talált a két elveszett lélek. Közös érzések és gondolatok kavarogtak a csendben, a sorsszerű összetartozás, Dithrill gondolata telepedett rájuk.
– Kedves lánynak tűnik – rebegte Lily. – De borzasztóan gyötör. Hogy hívják?
– Dithrill – súgta remegve Dienna. – Ne kínozd magad vele! – Nehezen, de szabadult a leány érintésétől.
– Azért hozzalak ide – kezdte végtelenbe meredő tekintettel –, mert hiába gyötörnek az érzéseid, akkor is tiszták. Megérdemelsz egy kis nyugalmat. – Lehunyta a szemét, alámerült Dienna érzéseiben. – Biztosan ne hozzam ide?
– Képes lennél rá? Idehozni Dithrillt? – Lily ajánlata egyetlen pillanat alatt behálózta. – Soha sem találkoztál vele – horgasztotta le a fejét.
– Valóban, de ez kicsit bonyolultabb. – Kusza, halványan fénylő hálót varázsolt kettejük közé. – Minden fonal egy kapcsolat, egy álom. Mindkét végén egy-egy lélek, és én bármelyik végével is kerülök kapcsolatba, ha elég erős a kötelék, el tudom érni a másikat. – Közel hajolt Szendéhez, egyenesen a derengő hálón át. – A ti köteléketek roppant erős.
– Csábító – bólintott –, de nem ezért hoztalak ki. Régi álmokat is látsz?
– Emlék?
– Nem tudom – ismerte be kelletlenül. – Emléknek tűnik, de csak álmomban látom.
– Az emlékeket nem tudom irányítani, nem látom, csak érzem. Az álmokat viszont láthatom és manipulálhatom.
– Kellemes ez a hely. – Apró kortyot ivott. – Az én álmom a legkevésbé sem az.
– Keveseknek adatik meg a béke – sóhajtotta. – Kövess!
Az emeletre vezette Diennát. A hosszú folyosón egyetlen fáklya, gyertya sem világított, mégis halvány fény derengett körülöttük. Csak egy kopott ajtó terpeszkedett velük szemben, az ajtó mögött, pedig egy üres szoba hatalmas, bevetett ággyal.
– Feküdj le! – biccentett az ágy felé Lily.
Dienna a legkisebb kétely nélkül engedelmeskedett. A fehér, langyos ágynemű, tavaszi virágillatot árasztott magából. A bágyadt álmosság hirtelen tört rá és szorította magához. Nem tudott szabadulni tőle, ólomsúlyként húzta a végtelen nyugalomba Lily mágiája.
– Álmot szősz? – kérdezte csendesen.
Lily melléfeküdt és megfogta Dienna kezét. A mágusnő ernyedező, jeges ujjaitól megborzongott egy pillanatra. Hiába az álmokból épített világ, a Diennából sugárzó erő cseppet sem enyhült.
– Nem, Dienna, csak megkeressük az álmodat – súgta és alámerült egy idegen világba.
Ismeretlen sötétség fogadta Lilyt, hideg, fagyos szél mart csupasz bőrébe. Laza kört rajzolt csuklójával a levegőbe, de a világ nem engedelmeskedett a parancsának. Egyedül maradt, társ és mágia nélkül botladozott a fénytelen világban.
Távoli, kósza visszhangként csendült fel Dienna hangja, de a szavakat nem értette.
– Dienna, itt vagyok! – kiáltotta hasztalan.
A jeges szél még erősebben feszült neki, minden lépésért meg kellett küzdenie. Haladt előre, vagy hátra, maga sem tudta, az irányok jelentőségüket vesztették, akár csak a létezés. Újabb rohammal szakadt rá a fagyos légtömeg és ő térdre borult.
– Elég! – üvöltötte torkaszakadtából.
A tomboló vihar egyetlen szempillantás alatt elcsendesedett. Lily hangosan fújt egyet, vonakodva ismerte be a nyilvánvalót, hogy nem egy álomba csöppent, hanem egy kusza emlék határán kóborolt. Az akarata, az ereje egyszerűen megszűnt, hiszen a valóságot, még ha csak emlék is volt, ő sem torzíthatta kedvére.
A sötétség mélyén anyagtalan, satnya, nyúlánk alak öltött testet. Vonalai éppen csak felsejlettek, kocsonyaként remegett egész lénye.
– Neked itt nincs helyed – sziszegte halkan. – Ez nem a te világod. Tűnj el! – dörrent rá.
Hirtelen tűnt el, majd egy pillanattal később közvetlenül Lily előtt öltött testet. Megragadta a nyakát, hosszú, hegyes ujjai mélyen a mágusnő puha bőrébe szántottak. Magasra emelte, szemtől szembe kerültek, Lily csak gomolygó árnyakat látott a lény arca helyén. Ijedten sikoltott fel, a nyakához kapott, forró vértől volt ragacsos. Az idegen kéz egyre erősebben és erősebben szorította.
– Ne gyere vissza többet! – bömbölte az árnyalak és elhajította.
Lily a nyakán tátongó sebet szorongatva száguldott át a végtelen sötétségen. Minden pillanattal egyre mélyebben süllyedt a kétség ingoványába. Valahol mélyen a tudatában ott rejtőzött az igazság szikrája, halványan sejtette még, hogy hol a valóság. A fájdalom mégis valósnak tűnt és az elmúlás elkerülhetetlennek.
Éles fájdalom hasított az oldalába, szilárd talajon landolt. Remegve nyújtotta ki a kezét, szólni akart, kétségbeesetten kiáltani, de csak halk hörgés hagyta el a száját.
– Ne félj leány! – A lágy, csendes hang finoman kúszott Lily fülébe. – Itt nem halhatsz meg.
Fényárban úszó, karcsú női alak sétált keresztül a feketeségen. A ragyogása nyomán életre kelt árnyak, sziszegve menekültek vissza sötét otthonukba.
– A legnagyobb sötétségben sem hagylak magadra. – Hangjától Lilyben természetellenes nyugalom áradt szét. – Hazaviszlek, ez nem a te világod. Többé ne gyere vissza!
Lily szólni szeretett volna, de a hangja nem jött vissza, csak a fájdalom enyhült. Mosolygott, kezét nyújtotta a fényes alak felé, forróság, mámor öntötte el, amint megérintette. Boldog volt, minden szörnyűség és kín ellenére. A létezésből, a szeretetből fakadó gyönyör mentette meg. Néma hálát rebegett, már nem szorította a nyakán tátongó sebet, elengedte, hogy vérével együtt folyjon el minden halandó gyarlósága. Tiszta akart lenni, akárcsak megmentője, aki szótlanul magasodott fölé. Némán, engedelmesen hajtotta le a fejét, bármi is várta, készen állt rá.
– Itt leszel velem... legalábbis egy darabig – közölte Dienna.
Lily halkan dudorászva, légies léptekkel járta végig a szoba minden szegletét. Egy pillanatra megtorpant a középen terpeszkedő, párnázott szék előtt. Mutatóujjával óvatosan simított végig a lakkozott karfa faragott díszein. Minden egyes vonalat újra és újra megcirógatott.
– Gyönyörű – bökte ki hirtelen, majd tovább indult.
Homlokráncolva torpant meg a könyvektől roskadozó dolgozóasztal előtt. Egy pillanatra a kellemes dallam, amit dúdolt, megszakadt. Diennára pillantott, sápatag arca halványan elpirult.
– Nem túl érdekes olvasmányok – legyintett Dienna, majd egy intéssel Lily felé terelte az egyik fénygömböt. – Ha esetleg mégis belenéznél valamelyikbe.
Lily megvonta a vállát és új dallamba kezdett. A fénygömb játékosan, cikázva követte a bohókás mágusnőt egészen a dupla ajtós, mahagóni ruhásszekrényig. Ott Lily ismét megtorpant és a fényre szegezte tekintetét. Tétován érintette meg a lebegő golyót, a fény megremegett érintése nyomán, majd hirtelen kihunyt. Halkan kuncogott, majd egyetlen könnyed csuklómozdulattal új fényt idézett, halványkéket. Értetlenül bámulta az arca előtt táncoló jelenséget.
– Hogyan? – fintorodott el.
– Mágus vagy Lily – dünnyögte Szende az orrnyergét dörzsölve.
– T-t-tényleg? – Széles mosolyt villantott. – Tényleg – horgasztotta le a fejét. – B-b-bolond vagyok.
– Gyere! – lépett hozzá Dienna. – Sok dolgunk van.
Dienna a szoba sötétebb sarkában terpeszkedő, hatalmas fürdődézsába illatos forró vizet készített. Nem kellett sokáig győzködni Lilyt, hogy mossa le magáról a börtön mocskát.
– Hogy működik ez? – kérdezte Szende Lily aranyló fürtjeit mosva. – Mi kell hozzá?
– T-t-te, csak te. – Elmélázva hátrahajtotta a fejét Dienna kezei közé. – Meg p-p-persze én. – Bájosan mosolyodott el. – Te v-v-vágyod, én pedig szö...szövöm.
– Szövöd? – vonta fel szemöldökét. – Mágiával?
– Is. Érzés... érzésekkel. – Felnyitotta azúrkék szemét, Szendére bámult. – Miért h-h-hoztál ki?
– Látsz már meglévő álmokat is? – Hangja kissé ridegebben csengett. – Vagy csak amit te alkottál meg?
Lily átfordult a dézsában, hangosan fröccsent a padlóra a habos víz. Szemtől szembe került Diennával, az orruk majdnem összeért. Óvatosan, remegő kézzel simította meg Szende arcát. Rideg mágia bizsergett az ujjbegyeiben. Elmosolyodott, ezúttal szomorúság csillant a szemében.
– Nem érted igaz? – tagolta. – Nem csak lát...látom, minden érzés velem marad.
Dienna szemöldöke magasra szaladt. Nem csak a hallottak miatt döbbent meg, hanem az érzés miatt, ami Lily ujjaiból áradt. Langyos nyugalom zúdult rá, sokkolta a leányból áradó, andalító mágia. Ragacsos ujjakkal tekeredett nyaka köré a fojtogató álmatagság. Béke tündökölt az azúrkék ragyogásban, Lily halk hangja mámort, nyugalmat szőtt Szende háborgó lelkébe. Lassú magabiztossággal ölelte magába az álmok világa.
– Aludj! – súgta Lily és elhúzta kezét Dienna arcától.
Óvatosan, halkan dúdolva szállt ki a dézsából, a földön szuszogó mágushoz hajolt. Könnyed mozdulattal tűrt félre Dienna arcából egy aranyló tincset. A mágus szigorú, kimért arcvonásai helyére ártatlan béke költözött.
– H-h-hamarosan Szen...Szende – rebegte.
Ráérő nyugalommal kutatta végig Dienna ruhásszekrényét, fekete, csipkés, bársony hálóinget öltött fel. Halk, andalító dallamot dúdolt, minden szólamba selyemfonalként fűzte a mágiát. Beleszőtte a hangba, a gondolatba és a sápatag holdfény ezüstszín sugarába. Könnyed léptekkel járta magányos keringőjét, a végtelen nyugalom sötét, langyos tengerén. Minden mozdulattal, minden lélegzetvételével hálót szőtt. Körülölelte vele Diennát, a szobát és a semmibevesző, elenyésző világot.
– Itt v-v-vagyok, ne félj! – súgta Szende fülébe.
Hátára fordította a lehunyt szemű, halkan szuszogó mágust és az ölébe vette a fejét. Lassan, játékosan cirógatta a haját, akár az álmokból és mágiából szőtt hálót, ami fölöttük feszült. Könnyed csókot lehelt Dienna homlokára, végleg elűzve a kétséges valóságot. Ujjaik összefonódtak és a bágyadt dallam békésen szertefoszlott.
– Lily? Hol vagyunk? – Dienna kérdése visszhangzott a sötétségben.
– Az én világom – felelte tökéletes kiejtéssel. – Ez az otthonom.
– Üres és sötét.
– Várj!
Laza csuklómozdulattal varázsolt egy halványan derengő fénypontot a végtelenbe, aztán újabbat és újabbat. Akár egy vászon előtt álló festő, olyan könnyed mozdulatokkal festette meg ujjaival maguk köré a világot. Pontokból lettek csillagok a sötét égbolton, fákból csendes pataknak otthont adó erdő. Házakat mázolt és apró, sejtelmes fényt a sötét ablakokba. Rövid, halk dallamot dúdolt, hangját langyos, tavaszillatú szellő követte és az erdő életre kelt.
– Közhelyesen idilli – morogta Dienna, de a csodálatát nem tudta leplezni. – Ruhát esetleg?
Csupaszon álltak a körülöttük lassan épülő világ peremén. Bármennyire is élvezte Dienna a puha, sápadt bőrére langyos csókot lehelő tavaszi szellőt, valahogy a méltóság utáni vágy erősebb volt. Éppen csak végigszaladt elméjében a gondolat, Lily pánt nélküli, vérvörös, lenge ruhába bújtatta. Derekára fekete selyemből font övet, lábára könnyű, kényelmes topánt varázsolt. Hullámos aranyfürtjei közül idegesen kapta ki a fekete rózsabimbót és elhajította.
– A hajamat ne! – emelte fel hangját. – És vörös? Komolyan? – fintorgott.
– Bocsáss meg! – mosolyodott el Lily és hanyag mozdulattal varázsolta vissza Dienna frizuráját. – Ami a ruhát illeti, szerintem jól áll neked.
Önmagát smaragdzöld, mélyen dekoltált, combközépig érő ruhába varázsolta, lábfejét csupaszon hagyta. Haját laza kontyba fogta és jobb füle mögé tűzte a fekete rózsabimbót.
– Micsoda tehetség – fintorgott Dienna a ruhákat vizslatva.
– Ha már itt vagyunk, miért ne adhatnánk meg a módját? – vonta meg a vállát. – Idehozzam őt is?
– Kit? – Szemében fenyegető tűz lobbant.
– A nevét nem tudom, de érzem a vágyat. – Közelebb lépett a mágusnőhöz és átkarolta a derekát. – Mindent érzek, amit te – búgta és Dienna vállába temette az arcát. – Borzasztóan nehéz.
Szende remegő kézzel túrt bele Lily hajába. Egy pillanatra másnak látta, kínzó vágyai megtestesült lénye volt Lily. Fájdalom és gyönyör, öröm és bánat. Magához szorította, vacogott, de forróság égette a bőrét. Áfonyaillat és egy cseppnyi méz marta a torkát.
– Elég! – tolta el magától Lilyt. – Nem ezért vagyunk itt! – Az épülő világ, halvány derengésébe meredt. – Lehet itt inni valamit?
Lily halvány mosolyt villantott és széttárta karjait. Egy épület körvonalai rajzolódtak ki néhány méterre tőlük. Tégláról téglára, deszkáról deszkára épült fel előttük a fogadó. Mikor már az utolsó piros cserép, az utolsó tisztára mosott, faragott korsó is a helyére került, Dienna felnevetett.
– Itt mindent lehet, Szende – udvariasan ajtót nyitott a mágusnő előtt.
Kellemes meleg és lengedező gyertyafény köszöntötte őket. Az áfonyaillatú parfüm, Lily illata, mintha az egész világba lassan, észrevétlen berágta volna magát. Üres volt az álmomból szőtt fogadó, mégis szinte minden szegletéből áradt a vendégmarasztaló szeretet. A kandallóban halkan ropogott a tűz, de mégsem ontott forróságot. Frissensültek és édes citromos sütemény illata kacér táncba kezdett Dienna fantáziájával, összefutott szájában a nyál.
– Foglalj helyet – bökött az egyik üres asztal felé Lily. – Mit innál?
– Száraz vöröset – közölte Dienna és letelepedett az asztalhoz.
A magas, faragott támlájú széket meglepően kényelmesnek találta. Túl bájos, túl idilli volt Lily világa ahhoz, hogy Dienna sokáig ellen tudjon állni neki. A bor is kellemes volt, pont ahogyan szerette. Kelletlenül ismerte be magának, hogy Lily világa egyszerűen tökéletes.
– Lenyűgöző, – dünnyögte – de hogy is van ez?
– Egyszerű, rágondolok, és a vágyaimból megszövöm az álmot.
– Ez nem lehet ilyen egyszerű – csóválta a fejét. – Akkor már megfejtettük volna a titkát. Valami biztosan van, magyarázd el!
– Ugyan Dienna, ettől bölcsebb vagy. Ez természetes, ösztönös, mint a légzés vagy a szívverés, nem magyarázod, vagy tanulod, egyszerűen csak csinálod, mert így kell lennie.
– Talán igazad van – bólintott. – Hogyhogy itt olyan más vagy?
– Mármint normális? – Halkan kuncogott és töltött magának. – Egyszerűbb elmagyaráznom, hogy ott miért vagyok más. Mint mondtam minden érzés és gondolat velem maradt attól a személytől, akivel álmodok. Szerinted hány ember érzéseit, vágyait és gyarló gondolatait képes egyetlen elme elbírni?
– Ennyi emberrel álmodtál? – vonta fel szemöldökét. – Nem vagy túl óvatos.
– A börtön előtt is nehéz életem volt...
– Senkinek sem könnyű, még nekem se – vágott közbe. – De ezért tönkretenni magad egyszerűen ostobaság.
– Ne feledd, érzek mindent, amit te! Nem gyötröd magad kevésbé miatta, mint én tettem egykor. – Azúrkék szeme szinte keresztüldöfte Diennát. – Sok emberrel, vagy inkább embernek álmodtam. Miért? Pénzért, Dienna. Inkább az elmém adtam nekik, mint a testem, nem szégyellem. Ha egy bordélyba kerülsz, így vagy úgy de szórakoztatni fogod a kuncsaftokat. Én pedig megálmodtam nekik bármit és bárkit, halott feleséget, titkolt szeretőt...bármit. – Tompa bánat csendült a hangjában. – De itt legalább béke van, ez az én kis világom. Csak én vagyok, Lily és a csend.
– Engem mégis idehoztál. Az érzéseimmel és gondolataimmal szennyezted be a tiszta világod.
Lily lágyan mosolyodott el, Szende keze után nyúlt, ujjaik összefonódtak. Egymás szemébe néztek, szívdobbanásnyi időre egymásra talált a két elveszett lélek. Közös érzések és gondolatok kavarogtak a csendben, a sorsszerű összetartozás, Dithrill gondolata telepedett rájuk.
– Kedves lánynak tűnik – rebegte Lily. – De borzasztóan gyötör. Hogy hívják?
– Dithrill – súgta remegve Dienna. – Ne kínozd magad vele! – Nehezen, de szabadult a leány érintésétől.
– Azért hozzalak ide – kezdte végtelenbe meredő tekintettel –, mert hiába gyötörnek az érzéseid, akkor is tiszták. Megérdemelsz egy kis nyugalmat. – Lehunyta a szemét, alámerült Dienna érzéseiben. – Biztosan ne hozzam ide?
– Képes lennél rá? Idehozni Dithrillt? – Lily ajánlata egyetlen pillanat alatt behálózta. – Soha sem találkoztál vele – horgasztotta le a fejét.
– Valóban, de ez kicsit bonyolultabb. – Kusza, halványan fénylő hálót varázsolt kettejük közé. – Minden fonal egy kapcsolat, egy álom. Mindkét végén egy-egy lélek, és én bármelyik végével is kerülök kapcsolatba, ha elég erős a kötelék, el tudom érni a másikat. – Közel hajolt Szendéhez, egyenesen a derengő hálón át. – A ti köteléketek roppant erős.
– Csábító – bólintott –, de nem ezért hoztalak ki. Régi álmokat is látsz?
– Emlék?
– Nem tudom – ismerte be kelletlenül. – Emléknek tűnik, de csak álmomban látom.
– Az emlékeket nem tudom irányítani, nem látom, csak érzem. Az álmokat viszont láthatom és manipulálhatom.
– Kellemes ez a hely. – Apró kortyot ivott. – Az én álmom a legkevésbé sem az.
– Keveseknek adatik meg a béke – sóhajtotta. – Kövess!
Az emeletre vezette Diennát. A hosszú folyosón egyetlen fáklya, gyertya sem világított, mégis halvány fény derengett körülöttük. Csak egy kopott ajtó terpeszkedett velük szemben, az ajtó mögött, pedig egy üres szoba hatalmas, bevetett ággyal.
– Feküdj le! – biccentett az ágy felé Lily.
Dienna a legkisebb kétely nélkül engedelmeskedett. A fehér, langyos ágynemű, tavaszi virágillatot árasztott magából. A bágyadt álmosság hirtelen tört rá és szorította magához. Nem tudott szabadulni tőle, ólomsúlyként húzta a végtelen nyugalomba Lily mágiája.
– Álmot szősz? – kérdezte csendesen.
Lily melléfeküdt és megfogta Dienna kezét. A mágusnő ernyedező, jeges ujjaitól megborzongott egy pillanatra. Hiába az álmokból épített világ, a Diennából sugárzó erő cseppet sem enyhült.
– Nem, Dienna, csak megkeressük az álmodat – súgta és alámerült egy idegen világba.
Ismeretlen sötétség fogadta Lilyt, hideg, fagyos szél mart csupasz bőrébe. Laza kört rajzolt csuklójával a levegőbe, de a világ nem engedelmeskedett a parancsának. Egyedül maradt, társ és mágia nélkül botladozott a fénytelen világban.
Távoli, kósza visszhangként csendült fel Dienna hangja, de a szavakat nem értette.
– Dienna, itt vagyok! – kiáltotta hasztalan.
A jeges szél még erősebben feszült neki, minden lépésért meg kellett küzdenie. Haladt előre, vagy hátra, maga sem tudta, az irányok jelentőségüket vesztették, akár csak a létezés. Újabb rohammal szakadt rá a fagyos légtömeg és ő térdre borult.
– Elég! – üvöltötte torkaszakadtából.
A tomboló vihar egyetlen szempillantás alatt elcsendesedett. Lily hangosan fújt egyet, vonakodva ismerte be a nyilvánvalót, hogy nem egy álomba csöppent, hanem egy kusza emlék határán kóborolt. Az akarata, az ereje egyszerűen megszűnt, hiszen a valóságot, még ha csak emlék is volt, ő sem torzíthatta kedvére.
A sötétség mélyén anyagtalan, satnya, nyúlánk alak öltött testet. Vonalai éppen csak felsejlettek, kocsonyaként remegett egész lénye.
– Neked itt nincs helyed – sziszegte halkan. – Ez nem a te világod. Tűnj el! – dörrent rá.
Hirtelen tűnt el, majd egy pillanattal később közvetlenül Lily előtt öltött testet. Megragadta a nyakát, hosszú, hegyes ujjai mélyen a mágusnő puha bőrébe szántottak. Magasra emelte, szemtől szembe kerültek, Lily csak gomolygó árnyakat látott a lény arca helyén. Ijedten sikoltott fel, a nyakához kapott, forró vértől volt ragacsos. Az idegen kéz egyre erősebben és erősebben szorította.
– Ne gyere vissza többet! – bömbölte az árnyalak és elhajította.
Lily a nyakán tátongó sebet szorongatva száguldott át a végtelen sötétségen. Minden pillanattal egyre mélyebben süllyedt a kétség ingoványába. Valahol mélyen a tudatában ott rejtőzött az igazság szikrája, halványan sejtette még, hogy hol a valóság. A fájdalom mégis valósnak tűnt és az elmúlás elkerülhetetlennek.
Éles fájdalom hasított az oldalába, szilárd talajon landolt. Remegve nyújtotta ki a kezét, szólni akart, kétségbeesetten kiáltani, de csak halk hörgés hagyta el a száját.
– Ne félj leány! – A lágy, csendes hang finoman kúszott Lily fülébe. – Itt nem halhatsz meg.
Fényárban úszó, karcsú női alak sétált keresztül a feketeségen. A ragyogása nyomán életre kelt árnyak, sziszegve menekültek vissza sötét otthonukba.
– A legnagyobb sötétségben sem hagylak magadra. – Hangjától Lilyben természetellenes nyugalom áradt szét. – Hazaviszlek, ez nem a te világod. Többé ne gyere vissza!
Lily szólni szeretett volna, de a hangja nem jött vissza, csak a fájdalom enyhült. Mosolygott, kezét nyújtotta a fényes alak felé, forróság, mámor öntötte el, amint megérintette. Boldog volt, minden szörnyűség és kín ellenére. A létezésből, a szeretetből fakadó gyönyör mentette meg. Néma hálát rebegett, már nem szorította a nyakán tátongó sebet, elengedte, hogy vérével együtt folyjon el minden halandó gyarlósága. Tiszta akart lenni, akárcsak megmentője, aki szótlanul magasodott fölé. Némán, engedelmesen hajtotta le a fejét, bármi is várta, készen állt rá.
– – –
Dienna
nehezen tért magához, még mindig a dézsa mellett feküdt. Nyaka elzsibbadt,
vállában tompa fájdalom lüktetett. Ahogy lassan felnyitotta szemét, a vele
szemben fekvő Lilyt pillantotta meg. Olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy a
nyakán érezte az Álomszövő forró leheletét. Nem bánta a közelségét, a közös
álom, mintha csak összekötötte volna őket. Nem erősen, nem intenzív mágiával,
de mégis ott lebegett felettük az elemi összetartozás vékony fonala.– Lily, Lily! – szólítgatta álmosan. – Ébredj!
Lily nem felelt, lehunyt szemmel, halkan, ütemtelenül szuszogott. Arcán újra és újra éles fintor szaladt végig. Az orrából keskeny csíkban csordogáló vér lassan araszolt a padló irányába.
Dienna négykézlábra tornázta magát. Izmai görcsös fájdalommal tiltakoztak mindenegyes mozdulat ellen. Ölébe vette Lily fejét és ruhaujjával letörölte a vért a sápadt arcról. Gyengéden a lány bőréhez érve enyhe mágikus impulzusokat küldött felé. Éppen csak érzékelhető vibrálással feszült meg közöttük a mágia. Csendes, nyugodt ébresztő volt ez, akár egy forró, puha csók. Nem zaklató, nem hirtelen, pusztán a hála és a szeretet könnyű megnyilvánulása.
Lily hangosan sóhajtott fel, kisvártatva megcsillant szemének azúrkék ragyogása.
– Dienna, i-i-itt vagy? – nyúlt a mágus arca felé. – E-e-egyedül hagy... m-m-magam voltam – pihegte.
– Itt vagyok, már vége. – Megsimította Lily arcát. - Láttad te is az álmom?
– Nem. Ez nem...álom. E-e-emlék...rossz emlék – bökte ki gyorsan fintorogva.
Dienna nem tudta leplezni meghökkenését, de nem csak a hallottak sokkolták, hanem a Lily körül hirtelen felkavarodott mágia. Olyan hévvel, olyan erővel tombolt a mágia, aminek a kiváltásához Lily kevés lett volna.
– Mit láttál? – kérdezte rekedten Dienna.
– S-semmit, – felelte révetegen – és a m-m-mindent.
– A mindent? – vonta fel szemöldökét.
– A-arany f-f-fény és... sötét.
– Az Enyészet? – Lily bólintott. – Arany fény?
– El...elűzte a-az Enyészetet, megvédett. – Lehunyta szemét és erősen Szende karjába kapaszkodott. – Sz-sz-szeretet és melegség.
– Ismerős – dünnyögte. – Pihenned kellene! Ami azt illeti nekem is.
Lily és Dienna pihenéssel töltötték a napot, bár az éjszaka után aludni egyiküknek sem volt kedve. Dienna csendesen merült el egy, az álmokról szóló, sohasem publikált írásban. Görcsösen kereste a válaszokat és a lehetséges magyarázatokat a nemrég átélt jelenségre. Nem volt egyetlen tudós, mágus a Birodalomban, aki az Álomszövők képességeit meg tudta volna magyarázni. Két dologban viszont szinte osztatlan egyetértésben állapodtak meg, a jelenséget rendkívül veszélyesnek ítélték meg, valamint minden esetben az emberi elmére gyakorolt mágikus megnyilvánulásnak tekintették. Dienna is kétségtelenül ezt a nézetet vallotta, de minden hite és érve elméleten alapult. A gyakorlat teljesen más fénybe helyezte Lily képességeit. Sokkal inkább tűnt érzelmi kapcsolatnak és az érzéseket manipuláló jelenségnek, mint pusztán a tudat és a gondolatok befolyásolásának. Nézeteibe vetett hitét még jobban megingatta az a különös érzés, ami Lily közelében tört rá. Bódult, mámoros hangulat és kényszerű béke ragadta el minden egyes alkalommal.
Hangosan sóhajtott fel, eltűrte a szeme elé csúszó, aranyszín tincset. A keskeny ablak felé pillantott, a nap vörös izzásban bukott alá a házak takarásába. Közeledett az éjszaka, és ennek a gondolatába beleborzongott. Furcsa késztetés húzta Lily felé, különös vágy hajtotta az álomvilág felé. A gondolat, hogy Lily talán sohasem engedi vissza olyan kínzóvá vált, akár a be nem teljesedett szerelem. Nem maradt más csak a hirtelen fellobbanó, gyötrelmes vágy.
– Ne e-e-engedj a csáb...csábításnak – súgta a fülébe Lily. – Az álom csak álom.
– És a valóság, csak valóság – sóhajtotta. – Keserű, száraz és bonyolult.
– De a t-t-tied. – Dienna mellkasa köré fonta karjait és a vállára tette az állát. – A m-m-mienk és ez jó.
– Hogy mondhatod ezt? Hiszen odaát...
– Ha t-t-túl sokat élsz az álmokban, – nagyot nyelt – akkor a v-valóság lesz csodá...csodálatos.
– Nem értelek – csóválta a fejét –, ott minden a tied lehet, bármi, bárki. Te pedig rendes lehetsz.
– Itt... itt is az e-enyém. – Erősen szorította Diennát. – Ez, ez az é-élet, gyönyörű.
– Mióta is éltél a börtönben? – vonta fel szemöldökét. – Az a hely borzasztó.
– T-t-talán, – vonta meg a vállát – de élek. Ha nem... ha nem lettem volna ott... a-akkor most nem lennék itt.
– Neked jó itt?
– N-nem vagyok egyedül.
– Hiszen bárkit odavihetsz.
– Attól, hogy egy szajhát megvehetsz, – egy pillanatra elhallgatott – még nem lesz v-v-valódi a sze... a szerelem.
– Érdekes hasonlat, de találó, nagyon is. De olyan hatalommal bírsz az álmok világában, ami minden képzeletet meghalad, akár egy isten. Képes vagy ezt eldobni?
– A hatalom – nagyot nyelt –, az semmi. Nem t-t-tudok álmok nélkül a-aludni. – Eleresztette Diennát. – Ha... ha alszok, a-akkor sem pihenek. Látod, hogy h-hova ve... vezetett a hatalom? H-hiszen látod, hogy... hogy mi lett b-b-belőlem.
– Akkor mit szeretnél? – Hátra fordult a székben egyenesen az azúrkék ragyogásba nézett. – Mire vágysz?
– Csak... csak itt sz-szeretnék marad... szeretnék maradni – bökte ki.
Dienna egészen beleszédült Lily őszinte, ártatlan mosolyába. Furcsa, idegen kényszer tört rá, meg akarta érinteni a lányt, érezni akarta azt, amit őt sohasem ismert, a tisztaságot. Mégsem tette meg, túlzottan is lenyűgözte ahhoz, hogy véletlenül is besarazza. Fájó, régi emlékek törtek rá, akár egy megvadult zuhatag. Dithrillre gondolt és arra az ártatlanságra, ami belőle sugárzott. A tisztaságra, amit ő hiúságból, önös érdekből könnyedén beszennyezett. Bármennyire is szégyellte, meg sohasem bánta. Minden viszontagság, minden fájdalom ellenére ők már összetartoztak.
Éles késként hasított belé az elfojtott vágy, az a különös érzés, ami egyetlen pillanat alatt idegenné tette Lilyt a szemében. Megnyugodott, pontosan tudta mi fog következni, tudta attól a pillanattól fogva, hogy a lehetőség felcsillant. Épp úgy gondolt önmagára, mint Lilyre, amikor végül engedett a késztetésnek.
– Látni akarom Dithrillt – súgta.
– B-b-biztos?
– Igen.
Az álom, amibe Lily repítette kusza volt. Túlfűtött érzelmek és elfojtott vágyak kavargó, színes viharában találta magát, ahol az egyetlen ismerős dolog valahol a távolban ragyogó azúrkék szempár volt. Sötétség és fény váltotta egymást szempillantásnyi idő alatt, bánat és öröm foszlott semmivé a felismerés pillanatában. Örökkön tomboló, hangos vihar zúgott körülötte. Szerelem és mámor, vér és halál, túlzó, gyarló kivetülése mindannak, amik ők voltak Dithrillel.
– Elég – kiáltotta dühösen, a vihar még hevesebben válaszolt.
Minden rezdülésével, minden gondolatával szította csak a fergeteget. Hangosan szisszent fel, és a hasára szorította a kezét, pont oda, ahova Dithrill egykor a tőrt döfte.
– Elég – borult térdre zokogva –, kérlek! Csak látni akarom. – Hangja halkan, szelíden szárnyalt a viharral. – Kérlek!
Dithrill jelent meg előtte és a vihar elcsendesedett. Lassan, óvatosan közelített felé, mintha csak attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal elijeszthetné a pillanatot.
– Hát itt vagy – rebegte mosolyogva és megragadta Dithrill kezét.
– Szende? – Hangja lágyan zendült. – Hol vagyunk? – Értetlenül fordult körbe. – Nem értem – csóválta fejét.
– Számít? – kérdezte és magához szorította. – Együtt vagyunk és ez a lényeg. – Dithrill vállába temette az arcát.
Egy lélegzetvételnyi ideig csak álltak, egymás karjába fonódva várták, hogy a kétség, a felfoghatatlan valóság magával ragadja őket. A vágy, a lehetelenben való bizakodás lágy szellőként kerülte meg őket és a világ mozgásba lendült.
Az első csók forró volt, hevesen lángolt. Magában rejtette a hosszú évek minden fájdalmát, vágyát és a legapróbb gondolatát. Több volt, mint két test találkozása, több volt, mint mágia.
A vihar újra feltámadt és elnyelte őket, de fájdalom helyett csak kéj és forróság lobogott körülöttük. A testük, a mozdulataik jelentéktelenné váltak. A fizikai lét túl kevés volt ahhoz, hogy elbírja az összetartozásuk súlyát. Elhamvadtak az ölelésben, és létük minden apró darabkája ott keringett a szeretetük örökkön tomboló, végtelen viharában, míg végül eggyé váltak az álommal.
Lily hirtelen pattant fel az ágyból, ragyogó szemét könnyek áztatták, az öröm könnyei. Lágy csókot nyomott az álomba veszett mágusnő sápatag arcára.
– Még maradj! – súgta remegő hangon. – Miatta megéri.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése